Bár Sas Tamásnak nem sikerült Pécsen filmstúdiót építeni, mi azért tartunk egy derűs könyvbemutatót!
2010. február 13. 21-órától könyvbemutató (felolvasás, dedikálás, vásárlás) a Kafkában! Pécs, Alkotmány u. 8.
A zongoránál: Boris Jaksov
A rendezvény alatt válogatás a könyv koktéljaiból!
Akik még beugorhatnak:
A gólvonalon guruló lasztit is ügyetlenkedték már kapufára, ehhez nem feltétlenül kell a magyar válogatottban koptatni a mezt. Rob Marshall tényleg ekkora luftot rúgott? Ünnepelt színházi rendezőként tette golyóit a hollywoodi fogaskerekek közé. A Chicagóval tarolt, az Egy gésa emlékirataival a könyveladási adatok miatt sem lehetett hasalni. Járandósága rögtön a tízszeresére ugrott (500ezerről 5 millióra +5% a bevételekből) és már a producerek sem kényszerítették négykezesre, mindazonáltal Weinsteinék túl merésznek találták, hogy a Kilencet teljes egészében fekete-fehérben forgassa le.
Papírzacskó segítségével próbáltam helyreállítani az oxigénellátásom, mikor először hallottam, hogy Federico 8 ½-jét musicalbe gyúrva küszködik vászonra. Négyévesen sem számítottam törzsvendégnek a Broadwayn, így nem tudtam, hogy ez az ötlet nem újkeletű. 1982-ben Raul Julia bújt elsőként Guido Contini, az alkotói válsággal és kapuzárási pánikkal egyaránt kínlódó, filmrendező bőrébe.
Valószínű, hogy nem rohannék megvásárolni azt a cédét, amin Daniel Day-Lewis világslágereket dalolászik, ennek dacára a szerep által támasztott kívánalmaknak, a nők forgatagában elvesző, őrlődő zseniként abszolút hiteles. A mindig képzettebb kritikusok a színész olasz akcentusát cikizték (hiába élt közel öt évig Firenzében), miután nem diplomás nyelvtanárként ültem be, így nálam ez nem vágta ki a biztosítékot.
A főhős érzelmi örvényét fokozó sellők közül kiemelkednek az agyoncsalt feleségként angyali Marion Cotillard és a sírig szerető Penélope Cruz. Saraghinaként mégis Fergie lopta el a mozi legdögösebb dalát, és ahogy a homokkal felszórt Cinecittában közel húsz bestia húzza felénk konyhaszékét, hát nem a közüzemi számlák befizetése járt a fejemben. Sophia Loren nélkül nem létezhet (a cinema) Itália (a forgatásra váró film címe), de emblematikus feltünése csupán az öregedés elleni szomorú harcként ragad meg, úgy ki van fesztítve akár egy kalózvitorla. Ellenben rangidős kolleganője Judi Dench könnyedén táncol le magáról egy húszast. A kristályhangú Nicole Kidman rezzenéstelen arccal hozza az Anita Ekberg kaliberű dívát, míg a legkevésbé inspiráló múzsa díját az idejekorán cipóképűvé változó Kate Hudson érdemelte ki. 
A Kilenc lett az éves nagytakarításkor jól kiporolt perzsaszőnyeg. Az anyagi bukta duplán felbátorította a zsurnalisztákat, hogy ledarálják az alkotókat. Vállalom a kellemesen csalódott néző szerepét. A kivitel és a koreográfiák tekintetében semmivel sem kevesebb a Chicagónál, nem beszélve a jóval szerethetőbb szereplőgárdáról. Az Egy gésát sokkal üresebb giccsnek éreztem, de felesleges is a tartalmi mélységet számon kérni, mert ezt a műfajt sohasem mérték egy serpenyőben Bergman műveivel. A forrásanyagként szolgáló musical nem dúskál az erős dalbetétekben, kárpótol azonban a téma, mert az alkotófolyamat őrületbe hajló hajszája, végig izzásban tartja a mozi felszentelt hívőit. Rob Marshall szakmai felkészültsége vitathatlan, a néhol megbicsakló ritmus ellenére, tapsot érdemel az előadás. Fellini Itáliája előtt méltón tisztelgett, mert azt sikerült elhitetnie az olasz honról, hogy itt pezseg igazán az élet, és Rómában csodálatos dolog filmet forgatni.
Gyakorlatilag szombat óta mindenki biztos benne, hogy az idei fődíjat csak a Bibliothéque Pascal nyerheti, az is aki le tudja írni helyesen a címet, az is, aki nem. (Én például lehet, hogy nem.) A sajtóvetítésen szinte hisztérikus hangulat alakult ki, a magukat médiákoknak hazudó egyetemisták stb. hada miatt a terembe egy rakás firkász nem jutott be, a filmszemle sajtófőnöke hosszasan alkudozott az emberekkel a bejáratnál, "nem Éva, ez most nem fog menni, értsd meg", mert persze mind megsértődött, hogy miazhogy ő nem.
Hajdu Szabolcs filmje vizuálisan nagyon erős, sokkal inkább, mint bármi, amit eddig készített, de nem áll meg a parasztvakításnál. A film történet a történetben, egy álmokat látó román-magyar nő meséje; megszökik a falujából, felcsinálja egy gengszter, majd a nagyapja tartozását kiegyenlítendő elrabolják és Londonba viszik kurvának. Nem mondom, hogy ezt a filmet élveztem a leginkább, de kétség kívül tipikus fesztiválfilm. Helyesebben: tipikus fesztiválgyőztes film. Ezzel a zuhanyhiradó is így vélekedik, a 41. Magyar Filmszemlén a mitképzelezazorbán mellett ezt lehet a legtöbbet hallani. Eredményhirdetés ma este 9-kor, meglátjuk.
A legjobb ’56-os sztorikat én a nagyapámtól szoktam hallani; az öreg anekdotáiban ritkán szerepel a nemzeti büszkeség vagy a halált megvető bátorság szófordulatok, ilyenformán a kegyelet virágainak elhelyezése sem szokott rendes évi programjaink között szerepelni vonatkozó évfordulókon. De olyat például szokott mondani, hogy „amikor kitört a balhé, mindjárt mondtam a haveroknak, na tünés innen a picsába”. ’56-os filmekben sosem hallom azt, hogy „tünés a picsába”, mintha az olyan lenne, mint Jézust bőrlabdával dekázva ábrázolni, pedig rossz (?) hírem van: a forradalmat hús-vér emberek vívták hús-vér emberek ellen, melósok, csibészek, jampecok. A Kolorado Kidben mondanak ilyet, mondanak különbet is. Nem csoda, a rendező ugyanis Vágvölgyi B. András, a hazai filmes zsurnalizmus megkerülhetetlen figurája, Tarantino-szakértő, ex-Mancs főszerk., és most már rendező is. Amiről eszembe jut, egyrészt hogy maga Tarantino is tékásból lett kultrendező, másrészt hogy a hazai felsőoktatásnak el kéne gondolkodnia, miért nem az ő istállójukból kerülnek ki ilyen filmek rendezői, miért az outsiderek néznek filmet hányásig, amíg rá nem jönnek, hogyan kell ezt csinálni.
A Kolorado Kidnek egyébként egyetlen másodperce sem játszódik Coloradóban, színhelye a pesti utcák, illetve a „nagyház”, vagyis a börtön, ahonnan 58-59 táján Béla visszatekint a forradalomra, és igyekszik összerakni magában, mikor ki dobta fel. Béla dörzsölt egy fasz, igazi pesti zsivány, de hát az ÁVÓ sem most jött le a falvédőről. A film nem himnusz, nem egy propagandamozi, noha az ötvenedik évforduló kapcsán boldog-boldogtalannak kiosztott pénzre pályázott négy éve, de csak most lett kész. Annyi baj legyen. Nagy Zsolt és Sárosdi Lilla nagyon ott vannak, nem éltem akkor, de csont nélkül benyelem, hogy ilyenek voltak a corvinista arcok. Cameóznak még: Bakács Tibor Settenkedő, Rózsa Gyuri, Quimby-Kiss Tibi. Hozzáteszem még, hogy az utolsó tíz-tizenöt percet nyugodtan elfelejthették volna, mert ha a film nagy része néhány éven belül ugrál oda-vissza, akkor a végére felesleges évtizedeket lépnie, nem lett tőle kerekebb a történet. Arról nem beszélve, hogy ekkor öltözteti Újpesti Dózsa melegítőbe a vamzert, amit meg lilaként kikérek magamnak (jó, tudom, BM-csapat stb.) Ettől még tegnap óta gondolkozom, melyik magyar film volt kúlabb az elmúlt tíz évben, de még egy sem jutott eszembe. Talán, amiket akkor képzelek magam elé, ha a nagyapámat hallgatom.
Rob Marshall musicalje nem közvetlenül Fellini 8 1/2-ből eredeztethető, az Oscar-díjas filmet egy Mario Fratti nevű úriember írta színpadra, ami 1982-ben debütált a Broadwayn.
Daniel-Day Lewis Guidoként csak a harmadik volt a sorban. Javier Bardem művészi ellentétek miatt távozott, míg a színpadon a szerepet már sikerrel játszó ... (megoldás a bejátszásban) egyszerűen nem akart részt venni a filmváltozatban.
Alapvetően a paraszt újságírók viselkedéséből nem kéne messzemenő következtetetést levonni egy Magyar Filmszemlén, mégis árulkodó volt az a nagy jövés-menés, ami a Szélcsend vetítése alatt lezajlott. Mire az utolsó későn érkező is letette a seggét (te hol voltál eddig?, eleve húsz perccel később kezdtünk), addigra épp elkezdtek kifelé szállingózni a pogácsazabálók, egyik a másik után. És ez nem is csitult, leszámítva a szereplők között feszülő konfliktus kirobbanását ábrázoló tíz percet, de utána ment minden a régiben.
Írták valahol, és igazuk van, hogy Sas Tamás mintha két külön személyiségként dolgozna a magyar mozgóképbizniszben, az egyik Valentin-napi marhaságokat csinál, a másik szerzőiesen alkot. Az egyik nyilván fizet, de felteszem, a másikat élvezi. A Szélcsend elvileg utóbbi kategória, hiszen a Szerelemtől sújtva és a Presszó alapkoncepciója után ismét egy, majdnem azt írtam, zárt helyszínen, de hát mi lehet tágabb, mint a nyílt magyar tenger?, szóval egyhelyszínes történettel van dolgunk. Amiből vagy zseniális, vagy rettenetes dolgok szoktak kisülni, nem nála, úgy általában.
A Szélcsend ötlete, aprólékos konfliktushálója, kidolgozott történetvezetése, megkockáztatom, baromi jó! Még akkor is, ha ez csak úgy féltávnál derül ki. Addig, mivel nem ismerjük rögtön az eleje óta a kapcsolatrendszert, még reménykedünk, hogy itt valaki csak leszbikus szeretője egy másiknak, de sajnos nem. Mitől rettenetesen kínos akkor a Szélcsend? Egyértelműen a szövegek miatt. Amennyiben alkalmaztak külön dialógírót, akkor nem varrom ezt a forgatókönyv nyakába, amúgy nincs más lehetőségem. Rettenetes művi, kínosan színpadias, kifacsart mondatok ezek, így ember nem beszél, vagy ha igen, az is kínos. Az életszerűtlenséget pedig csak fokozza a szájbarágás, amire talán a tv2 túliskolázott közönsége miatt volt szükség, pedig ők így se, úgy se fogják megnézni. Mindez pedig Kováts Adél szájából a legfájóbb, akinek fura mód épp ezért borítékolom a Magyar Filmszemle legjobb női alakítása díjat: azt ugyanis az ilyen visítozásokért adják, s ő tényleg nagyot játszik, csak feleslegesen, mert ide nem ez kellett volna. Ez elfér színpadon, azt hiszem, bár akkor is inkább, ha száz évvel ezelőtt írták a darabot.
Sas Tamás ráadásul ugyanazt a hibát követi el, amit annak idején a Szerelemtől sújtvában - valamiért akar egy jelenetet, amikor kiszakítja a cselekményt a zártságból, hangsúlyos elkülönített formában új helyszínre kalauzol. Ám ez a világon semmit nem ad hozzá a filmhez, sőt, elvesz belőle, hiszen innentől már azt sem mondhatjuk, hogy ez, az egyetlen színtér, és a pusztán három női szereplő alkalmazása a bravúr. Így viszont látunk "mobilfelvételeken" Trokán Pétert, aki másodpercekig tud állni a szponzor nevének kolosszális molinója előtt. Azt gondoltam, ez a pofátlanság teteje a Szélcsendben, de aztán kifele jövet szembejött a film szánalmasan hazugságra épülő nézővadász plakátja, amin a három hölgy meztelenül látható. Mindig van lejjebb.
Sam Raimi dobta az újabb Pókember-mozit. Valamiért sokan pályáznak a rendezői székért. Ilyen lenne, ha a lökött Wes Anderson (Okostojás, Tenenbaum, a háziátok, Édes vízi élet) újragyúrná.
Mai szemleprogramból mazsolázva:
Szíven szúrt ország: Kálomista Gábor sebtében összeollózott dokumentumfilmje, beszélő fejekkel, iszonyú minőségű archívokkal, valamint fikciós betétekkel, amiken Pindroch Csaba, Oroszlán Szonja meg Szabó Simon játssza el Marian Cozma egy évvel ezelőtti kivégzését. A filmet a tömött veszprémi sportcsarnokban szolid cigányozás közepette tapsvihar fogadta, én ezzel egyidőben a Corvin egy kihalt zugában másodmagammal ültem rajta. Ha meglesz az ítélet, meglesz a második rész is. Hetedik sor közeli kritika itt>>
Puskás Hungary: A Márió, a varázsló bukása után Almási Tamás visszatért a dokumentumfilmekhez, s bár a tavalyi szemlére tervezte a bemutatóját, jobb későn mint soha. Puskás Öcsi emlegetése ma már akkora közhely, hogy az embernek görcsbe rándul tőle a gyomra, a Puskás Hungary mégis kurva jó lett. Nem újítja meg a műfajt, de nem is a hetvenes évek magyar dokuinak rémesen unalmas vonalát viszi. DVD-n még nincs, mi korábban a tévében láttunk.
Poligamy: Orosz Dénes nem is annyira romkom romkomja egy hete átlépte a 100.000 nézőt, szerintem ez több mint remek teljesítmény. Valószínűleg már mindenki megnézte, bár én még tervezem még egyszer, de őszintén szólva a Szemle nem az ilyen filmekről szól, hanem azokról, amelyekkel most találkozunk először. Tegyük hozzá, a Poligamy versenyfilm, esélyes a fődíjra!
Kelet-nyugati átjáró: Papp Gábor Zsigmond mindig baromi jó hangulatú dolgokat képes összerántani pince mélyén talált archívokból, filmjei pedig a retro-imádat miatt valamennyivel több nézőre számíthatnak, mint a magyar dokuk általában. A Balaton és Budapest Retro filmek alkotója ezúttal a 20. évforduló kapcsán a határnyitáson elmélkedik, jó sok NDK-s turistával.
Volt Halálkeringő is, de lemaradtam, ha valaki ír róla pár sort, megköszönjük!
Percekkel ezelőtt hirdették ki az idei Oscar-díj immár kategóriánként tíz fősre dagadt mezőnyét, megnézhetitek ezer helyen, nem ezzel foglalkozunk. Hanem a The Blind Side-dal, ami meglepetésre beverekedte magát a Legjobb film kategóriájának jelöltjei közé, akárcsak a Legjobb női főszereplő tízese közé is. Igaz, utóbbit már a Golden Globe-on elvitte Sandra Bullock, az se volt épp papírforma. De mi is ez a film...?
