Lassan tényleg külön cimkét kap a "vasárnapi alibi", de nézzétek el. Amúgy szerintem tök jó kép, itt lőttem a Váci úton.

Cheese barátom sok év után lép le az Odeon fedélzetéről, sok-sok Time To Say Goodbye-féle dal csendül most fel, én viszont helyette is megtanultam, hogy nem a múlton siránkozni, hanem előre nézni szabad csak. Ezért küldöm neki itt a Kívánságkosár szerkesztőségén keresztül a Kiscsillag zenekar egyik dalát, mert a Kispál-búcsú analógiájára ők szimbolizálják a továbblépést. A világ változik, nem kell ezen kiakadni. Ölellek.

Köszönjük kedves alkotó Családunknak (a veretes kórus: Ancsi és a Kislányok, Ági, Emese, Edo, Juditka, Kingák, Lívia, Virág, Bazsika, Olivér, Mike, M. Petya, P. Peti, Rob); a mi "Roger Deakinsünknek", Szőke Janinak; és türelmes vágóinknak, Polgár Andris és drága Skip személyében!

Szóval 2 ötletünk volt arra, hogyan sűrítsünk 1 percbe klasszikusokat. Minden nehézség ellenére, a legnagyobb öröm tényleg az volt, hogy újra összehozott bennünket!

Forrest Gump kórus 

Egy asszony illata Al szemszögéből 

Marty bácsi is vallja, a pénznek nincs szaga. Míg honi filmeseink sopánkodnak, hogy kénytelenek két forgatás között reklámokat forgatni, addig odaát kedvtelésből ugyanezt teszik a nagyok.

Kiderült, hogy már George Lucas nagyapja is a Star Wars-ból élt. És a némafilmkorszakban több jutott a sötét oldalból is.

A mi fiúnk…majdnem rokon…ilyenkor persze mindig hatványozottan hazafiasak vagyunk. Ha az olimpián kanadai színekben aranyat nyer egy magyar származású versenyző, az éremből legalább az akasztó részét magunkénak tudjuk.
Antal Nimród mióta visszatért szülőföldjére, minden lépését árgus szemmel vizslatjuk. Drukkolunk neki, mert szimpatikus, két lábbal a talajon álló fickó, aki az itthon ragadt filmkészítők szemében reményt adó, emblematikus figurává vált. A kinti szorgoskodása következtében elkészült Elhagyott szoba és Szállítmány korrekt egyszernézős darabok, szégyellni nem kell, de egyik sem fog külön oldalt kapni a Filmlexikonban.
Amikor először a fülünkbe jutott, hogy megfogta Rodriguez lábát, és ő lehelhet új életet a gyerekkori szobája falát díszitő 1987-es Ragadozóba, mindannyian éreztük, ez az lehetőség amiért régóta pedálozott. A producer úr csupán annyit kért, valahogy találjon vissza arra az ösvényre, amit John McTiernan taposott ki anno a kultikus nyitánnyal.
 

A játszótér megint egy zegzugos dzsungel, noha nem földi terep, a mostani moziba szerencsére nem lógatják át csápjaikat vendégszörnyek, viszont a végén annyira konvencionálisra sikeredett, hogy vhs íze kerekedett a kalandnak. Jóllehet én is az Amerikai nindzsától jutottam el az Aranypolgárig, és egykoron beértem annyi sztorival, hogy egy csapanyi ember rohangászik eledelként, de a nagy retró és az állandó kikacsintások közepette, bíztam némi vérátömlesztésben. A jó öreg Predator még ha bandában is jár, ugyanúgy cselekszik mint egykoron. Az elején láthatatlan, tisztes távolból produkálja a párzó kabócák hangját, aztán hozzálát, likvidál egy-két alacsonyabb fizetésű színészt, akiket se perc alatt filéz ki, ám az Oscar-díjassal még a tegnapi meccsről is van idő lamentálni. Minden kiszámítható, a végeredmény persze nem ciki, senki sem lóg ki a szereplők közül, ellenben egy olyan pillanata sincs a filmnek, amit a dvd változatnál görcsösen keresnénk vissza a jelenetválasztásban. Így ez csak egy újabb rovátka, mert fájón hiányzik Nimród ujjlenyomata vagy csak menetközben elpárolgott.
Egy cimborám így összegezte a Ragadozókat: „Aki 40 millióból többet hoz ki, az festi magát.” Ebben egyetérünk, viszont az is biztos, hogy kevés rajongó tapétázza ki poszterével kuckója belsejét.

 

Angelina Jolie állandóan kényszercselekvést indít be nálam, színrelépését követően tíz percig akaratlanul is a száját a figyelem. Ez most lecsökkent kettőre, mert a botoxon túl fókuszom átterelődött alkalmi monoklijára, idétlen parókájára, ezek láttán konstatáltam az Irigy Hónaljmirigy make-up csapata bizony betört Hollywoodba.
Rendkívül őszinte alkotás, nyitóképsorával bevallja, igen kemény megmérettetés vár a könnyed akcióra éhezőre. Észak-Korea (a fociválogatottjának utóéletét elnézve nem éppen ideális üdülőhely) innen váltják ki az összekócolt kémnőt, mintha Pierce Brosnan Bond kalandja a Halj meg, máskor! is így indult volna…hümm.
Phillip Noyce volt már jobb passzban, de kedvező széljárás esetén sem zárkózott fel soha a zseniális rendezők élmezőnyéhez. Mostani produkciója sajna arra bizonyíték, hogy Eastwooddal ellentétben ő nem a korral nemesedik. Sápasztóan öreguras produktumát, röhejes flashbackekkel végzi ki (a kedvenc: a begyógyult szemű ügynöknőt jövendőbelije arra kéri: „Nézz a szemembe!” ). A szereposztás ősbakiját is elkövette, a stáblistára pillantáskor tudjuk ki a hunyó, az pedig tényleg szomorú, hogy Daniel Olbrychski Andrzej Wajda házi színészének ilyen kevés a nyugdíja.
Jon Voight lánya Lara Croft óta a legacélosabb nőnek lett kikiáltva odaát, abban bíztak míg Jason Bourne szunyókál, megkreálják a feminista verziót, aztán ha minden jól alakul, akár trilógiává hízza ki magát. Na gyorsan álljon meg a nászmenet! Botsáska Jolie asztallábból mozsárágyút készít, úgy ugrál kamionról kamionra, mint anno Buga Jakab a lóra, meglett férfiügynökök szívbeteg kisnyugdíjasként csuklanak össze előtte, csempéről indít félköríves rúgást…ám ekkor egy kövér pók belehintázik az ásításra nyíló számba. Köszönjük ebből elég ennyi!
Mellesleg sürgősen hozzuk létre az „Utálom a magyar szinkronban hallható orosz akcentust!” - facebook oldalt!

 

A 2003-as Belleville randevút követően bevéstem elmémbe Sylvain Chomet nevét. Hayao Miyazaki mellett az utolsó mohikánok egyike, aki megpróbálja életben tartani a klasszikus animációt, s teszi mindezt úgy, hogy főképpen a felnőttekre épít. Olykor melankolikus, ámde Amelie léptékű emberismerettel és életszeretettel bíró munkáiban mindig is ott lebegett Jacques Tati szellemi öröksége Ennél nagyobb önigazolásra pedig nincs is szükség, friss remeke The Illusionist Tati egyik fiókban heverő törénetéből született, ráadásul a címszereplő rajzolt verziója sem véletlenül hasonlít a zseniális komikusra. 

Tati, a burleszk utolsó óriása. Így nyaralt Hulot úr 1953-ban.

Egy apró bizonyíték, hogy Sylvain Chomet nem csupán rajzolt figurákkal dolgozik kiválóan. A Párizs, szeretlek! legkedvesebb epizódja is az ő keze munkája.

Noha nem volt még annyira letisztult, ennek ellenére már az első munkája Az öreg hölgy és a galambok is kiérdemelt egy Oscar-jelölést ért.

Hogy 1987-ben alakult volna a Kispál és a borz, én nem is voltam ezzel tisztában. Egyrészt nem hiszem, hogy bármit is hallgattam volna 1987-ben a tévémaci szignálján kívül, másrészt, ha hallgattam is, nem volt nekik egy darab hordozójuk. 1991-ben viszont már feltűnt ez a gitárzenére sültbolondságokat hadováló brigád a Nagy Feró vezette Garázs c. rádióműsorban, és életem első Beatrice-koncertje után, ahol egyébként sörösüvegekkel is dobálták őket, mert senki nem akart lenyelt kétforintosról éneklő alterokat hallgatni Jerikó helyett, és tisztán emlékszem, ahogy Lovasi egy az ütembe tükéletesen illeszkedő kurvaanyádat is beleillesztett a szövegbe a PeCsa szabadtéri színpadán, szóval apu megvette magunknak a kazettájukat. Te jó ég, az öcsém szerintem azt se tudja, mi az a kazetta. És ezzel ott is vagyunk, ahol a szigetpart szakad, az eltelt évek előre megtervezett siratásánál, amit eufemisztikusan nosztalgiának nevezünk.

Lovasi kitartó, de jóindulatú provokálás után azt találta mondani a tv2 reggeli műsorában, hogy akik az ő zenéjükkel együtt nőttek fel, azoknak talán el kellene gondolkodniuk, hogy akkor lassan vége a hülyéskedésnek.

Bazdmeg.

Lehet, hogy épp ez az, amit nem akarunk, Bandi, erre nem gondoltál? Lehet, hogy épp ez az, amitől igyekszünk megóvni magunkat, ezért is viseljük nehezen, hogy ti ezt így befejezitek. Pedig józanul és felnőttként gondolkodva (csak hát ez a rákenról izé ez pont nem a józanul és felnőttként való gondolkodásról szól) az ember nem várja el másoktól, hogy maradjanak együtt, ha egymás szagát nem bírják már. Ilyenkor tényleg tessék szépen elvállni, és ha mondjuk épp jön a Szenteste, akkor azt még együtt lehet ünnepelni a gyerekekkel. Mégha karácsony másnapra már be is jelentkeztünk az új családhoz ebédre.

Nyáron a Belvárosi Fezstiválon azt vettem észre, hogy körülöttem gimnazistalányok úgy éneklik a dalaitokat, mintha ők nőttek volna fel ezen a zenén, és nem én. Aztán meg azt, hogy valójában jobban ismerik őket, mint én. Ezek az újak nekem alig vannak meg. Hja, hogy hat éve nincs új lemezetek? Akkor engem jól elvitt az élet másfelé. A kiscsajok viszont ezeket is, azokat is kívülről. Fura volt. Nem tudom, van-e értelme ennek a nemzedékileg kisajátítalak dolognak, és a kérdésben ugye benne van, hogy nincs. Ezzel együtt tényleg lehet, hogy be kéne fejezni a hülyéskedést. De azt nem várhatjátok, hogy még örüljünk is neki.

Kritikusi kómámból (ciki film = tágra zárt szemek) arra eszméltem, hogy egy fél pilótakeksz pihen a fehér pólómon, természetesen a csokis felével.  A vásznon a lúzer fiúcska éppen kezdte kapiskálni, hogyan kell gömbvillámot a zsebéből előcsalogatni,  míg a parókás Cage modorosan bólogatott. Montázs...ásítás...majd kisvártatva egy felettébb ismerős jelenet következett. A pipogya Csiriboy randi előtt mágikus takarításba fog, mert szeretné tiptop kéglivel lenyűgözni a szőke ciklont. Táncra perdül a felmosófa...és igen ekkor ugrott be, hogy ez nem más, mint az 1940-es Fantázia bevezető rajzfilmje Mickey egérrel (amit 2000-ben kicsinosítottak és kibővítettek). Disney produkció nyúl Disney örökségből, ha rákérdeznénk, valószínűleg azt vágnák rá, hogy ez inkább méltó tisztelgés...jóllehet Nagyim sem főzné bele a kedvenc tyúkját a porból készült húslvesbe.